A Magyar Örökség-díjas Evangélium Színház november 6-án, pénteken este 7 órakor mutatja be Madách Imre Az ember tragédiája című alkotását a Duna Palotában.

Udvaros Béla igazgató-rendező célja az Ember tragédiája színrevitelével, társulatával való bemutatásával az, hogy ismét régi fényében szeretné láttatni a magyarság egyik alapművét, többek között azért, hogy ezzel is hű legyen teátruma hitvallásához, melyet szerintük Tamási Áron szavai fejeznek ki legjobban: „feladatunk betölteni reménységgel a világot, amely minden percében a kezdet és a vég.”

Udvaros Béla

 

A november 6-i előadást követően az Evangéliumi Színház az év végéig a következő előadásokat nyújtja:

A Duna Palota színháztermében látható előadásainkra jegyek válthatók a következő elérhetőségeken

Szortsik Katalin
Mobil: +36-30-609-2628 illetve +36-70-266-6510
E-mail: szorka@citromail.hu

valamint hétfő-szerda-péntek délután 14 és 18 óra között a Duna Palota portáján, 
telefon: +36-1-235-5500

és a helyszínen előadás előtt.

Az ember tragédiája

végleges szövegének kialakulása

 

 

A Kegyes Tanítórend kalocsai gimnáziumának 1831. évi anyaköny­vé­ben1 két olyan név szerepel egymás mellett, melyeket nemcsak a be­tű­rend szigorú szabályai hoztak össze, hanem viselőik kicsit földiek vol­tak. Mindketten a Duna mellől, Dunaföldvárról és Paksról érkez­tek az ősi iskolavárosba, ahol hamarosan barátokká váltak. Későbbi élet­útjuk is – a hírnév, a kalandok és távoli tájak megismerése te­kin­te­tében – nagy hasonlóságot mutatott.

 

      Horváth László tizenhárom esztendős „zabigyerek” – akit, tör­vény­­te­len születése következtében, anyja Horváth Anna családi nevén ír­tak be a gimnázium anyakönyvébe – volt az idősebb, míg a fiata­labb, tíz­é­ves diákot Jámbor Pálnak nevezték.

      A két fiú legszívesebben a kalocsai üvegesmester műhelye körül né­­zelődött. E mester gondozta az érseki székesegyház színes üveg­ab­la­­ka­it, s mivel itt volt kosztos diák Horváth László, könnyen hozzá jut­­hat­tak a törmelékként kidobott sok színes üvegcseréphez. Gyer­me­kes ál­maik csillogó délibábja bontakozott ki a tarka üvegekből: a jövő gyö­­nyörű kaleidoszkópja.

 

      Az egyik álmodozó, Horváth László, akinek gazdasági intézőből föld­birtokossá rangosodott édesapja 1834-ben nagy kegyesen meg­en­ged­te nevének használatát, az Afrika-kutatók és nagy felfedezők so­rá­ban Magyar Lászlóként emelkedett világhírnévre.

      Az üvegtörmelékekből jövőt látó másik kisfiú, Jámbor Pál is ra­gyo­gó életutat járt be. Őt – Hiador költői néven – az egész ország ün­ne­­pelte, és költői erények tekintetében sokan Petőfi elé sorolták. Az ide­­gen földek és kultúrák megismerésének ígérete – a szabadsághar­cot kö­vető évtizedes emigrációja során – számára is beteljesült.

      De mellőzzük a jövőt álmodó diákképzelgéseket, és rakjuk össze va­­lóságos adatokból és eseményekből Jámbor Pál életének mozaik­ké­pét. Talán különösnek tűnik, hogy Az ember tragédiája keletkezés­tör­té­ne­tének egy epizódjára, a végleges szöveg kialakulására vonatkozó vizs­gálódásban oly nagy teret kapnak Jámbor Pál életrajzi adatai.

      E körülményt az a hiányosság magyarázza és indokolja, amely Jám­bor Pál életére és tevékenységére vonatkozóan részben az iro­da­lom­történet-írásban, de még inkább a köztudatban tapasztalható. Nem ka­pott kellő hangsúlyt az a tény, hogy Jámbor Pálnak igen jelentős, mond­hatni, meghatározó szerepe volt abban, hogy „Az ember tra­gé­di­á­ja” bekerülhetett a magyar irodalom állagába.

      A Magyar (Horváth) László barátjaként megismert diák 1821. ja­nu­ár 26-án született, Pakson.2 Apja, Jámbor János polgár (cívis).

 

      A gimnázium elvégzése után Jámbor Pál az egyházi pályát vá­lasz­tot­ta. 1840-ban kispap Kalocsán, majd Óbecsére kerül káplánnak. In­nen küldi első verseit a „Honderű”-nek, melyekkel – mesterségbeli tu­dá­sával és sajátos kifejezésmódjával – nyomban feltűnést kelt. Az új stí­lusú versek Hiador költői név alatt jelentek meg, s később sokan „a hon első dalnokaként” magasztalták a „pórias” Petőfivel szemben.

      E szembeállítás eredményeként az éppen csak induló költői pálya hir­telen magasba ívelt, s Hiadort a legnagyobbak, Petőfi, Arany, Vö­rös­marty és Tompa sorába emelte.

      Nagyszerű erkölcsi és emberi magatartásra vall, hogy a sze­mé­lyé­nek és művészetének szóló magasztalásokat soha nem használta fel a ma­ga javára, vagy mások, elsősorban Petőfi kárára. Ellenkezőleg! Pe­tő­fit a világ legnagyobb költőjének tartotta, s később, az emigrációban Pe­tőfi verseinek franciára fordításával járult hozzá a nagy magyar köl­tő nyugati ismertté és elismertté tételéhez.

      A közvélemény csupán a szabadságharc kezdetéig tehetett kü­lönb­sé­get Hiador és Petőfi költészete között, mert a függetlenségi harc meg­indulása után a két költő már egy húron, azonos módon énekelt. A jám­bor pap, aki még nevében is a Jámbor-ságot hordozta, a for­ra­da­lom tüzében valódi és bátor harcossá edződött. Versei e vérziva­ta­ros na­pokban vetekedtek Petőfi harcba hívó költeményeivel.

      Verset írt Kossuthhoz, melyet röpiratszerű kiadványban jelentetett meg. Egy részlet a versből:

 

Kossuth

 

                                                               Háromszáz évig várt rád nemzeted –

                                                               Nem rég jövel – 's több század életed

                                                               Anyád a' nép volt, nevelőd a' vész

                                                               Vész' karja a legjobb baráti kéz

                                                               Véres pallos függ álmaid felett,

                                                               De egy nemzet ki őrzi éltedet.

                                                               […]

                                                               Előre új Vashington! Ez neved

                                                               Vidd a szabad világban nemzeted.

 

1849. tavaszán „Szabadságdalok a hadseregnek” címen három füzetet adott ki az alábbi mottóval:

 

                                                               Tudom, hogy a szabadság vért kíván,

                                                               Azért jövék, vért hoztam, oh hazám!

 

      Rákóczi című versében a nagy fejedelem emlékét és küzdelmeit idé­zi és hívja segítségül, szellemét a jelen harcaihoz:

 

                                                               Légy e' hazában örök hírű jel:

                                                               Mondd – hova szórtuk a zsarnokok

                                                               hamvait el.

 

      A „Magyar sereghez” írott költeményeiben már nyoma sincs a „po­e­ta doctus”, a „tanult költő” stílusjegyeinek, melyekkel a népies irány­zat fölé, a „tiszta lirica” arisztokratikus magasságába emelte gon­­do­la­ta­it és poézisét. A hadsereghez nem is verseket, hanem riadót, az egész or­szágon végigsikoltó vészjeleket küldött:

 

                                               Szabadság! és a hír! magyarnak egy elég

                                               Kiben istennek a legelső lángja ég,

                                               Szabadságért sereg! – Sötétül a világ:

                                               Hasítsunk hajnalfényt vérünkkel katonák!

 

      Hiador „fegyvert s vitézt énekel” és a csataterekről hősök lépnek elő, a népek szabadságáért küzdő és halni kész idegenek: Bem, Dem­bins­ki, Guyon és Damjanich.

      Jámbor Pál mesterségbeli tudása abban mutatkozik meg leg­be­szé­de­sebben, hogy a „Szabadságdalok” ciklusban, a „Néphez” küldött üze­nete szinte a népdalok hangján szólal meg.

 

                                                               Hogyha én az ég' haragja volnék,

                                                               Minden menykőt rabnépekre szórnék,

                                                               Mert a lánczot össze nem szakasztják,

                                                               Mert nem adnak vért neked szabadság!

 

                                                               Hogyha én az ég' haragja volnék,

                                                              Minden menykőt zsarnokokra szórnék,

                                                               Mért, hogy játsznak népek életével,

                                                               Játsznak a nép örök istenével.

 

                                                               Nincs harag fenn többé már az égbe, –

                                                               Nap legyek, hogy szórjak fényt a népre,

                                                               Hogy ne a nép vére hulljon egyért –

                                                               Egynek vére hulljon milliókért.

 

      A szabadságharc idején írott utolsó verseinek egyike újra jajkiál­tás. Kö­zeleg az orosz sereg, „Éjszak zsarnoka”.

 

                                                               Éjszaknak óriása

                                                               Ki ne ismerné ezt a zsarnokot?

                                                               Kiolta már éjjelével

                                                               Minden magasban égő csillagot.

 

      És mikor a magyar szabadság csillaga kihunyt, Jámbor Pálnak is me­nekülnie kellett a megtorlás elől, amely nemcsak a szabad­ság­küz­de­lem lánglelkű költőjét fenyegette, hanem a Vallás és Közoktatásü­gyi Mi­nisztérium egykori munkatársaként is komoly veszélybe került.

 

Előbb Törökországba, majd Angliába menekült, innen pedig Pá­rizs­ba ment, ahol egy évtizeden keresztül valósággal a magyar kultúra és szabadságharc nyugati őrbástyájának szerepét töltötte be. Verseket, el­sősorban Petőfi költeményeit és Jókai regényeit fordította fran­ciára. A nyugati közvélemény általa nyert ismereteket és szemel­vé­nye­ket a kor­társ magyar irodalomból.

 

      E kivételes tehetségű költő képes volt arra, ami a világirodalom­ban csak nagyon kevés költőnek sikerült. Idegen nyelven, Paul Duri­va­ge név alatt írt francia verseket. Francia nyelven 1856-ban egy re­gé­nye is meg­jelent „Les Artistes” címen.

      Jámbor Pál nem csupán a magyar kultúra nyugati közvetítője volt, ha­­nem fordítva, a párizsi és nyugat-európai kulturális események kró­ni­kása és tudósítója is Magyarország felé. E témáról összegyűjtött írá­sai 1861-ben jelentek meg.4 Kétkötetes munkájában közreadja párizsi nap­lóját, tudósít a Franciaországban élő magyarokról, Párizs híres ven­dégeiről, a művészeti és irodalmi élet eseményeiről és ki­vá­ló­sá­ga­i­ról. Írásai számos színházi vonatkozást is tartalmaznak, de gyakran ír a pá­rizsi szegényemberek életéről is. Erről talán a leghitelesebben, mert kö­zelről látja. Külvárosok olcsó padlásszobáiban él, Montmoren­cy sze­gényeivel vitatja meg a világ dolgát, velük nyomorog és érez.

      Jámbor Pál 1859-ben már nem tudta tovább viselni a kivetettséget, a honvágy nyomasztó érzését, s hazatért. Arra is felkészült, hogy 1848–49-es forradalmi és Habsburg-ellenes múltja miatt felelnie kell.

      Szerencséjére azonban, az egyházi hatóság közbenjárására, e kö­vet­kezményektől megmenekült. Igaz, mintegy ellenszolgáltatásként vál­lalnia kellett – közel negyvenéves fejjel – a megalázó segédlelkészi be­osztást Hegyesen. Pedig a Magyarországra visszatérő papköltőt a köz­vélemény legalább püspöki stallumra várta.

 

      Hazatérése után Jámbor Pált közvetve megérintették a diákkori ka­lo­csai emlékek is. Nem Magyar Lászlóval találkozott, hiszen ő már több, mint másfél évtizede a fekete földrészen kutatott, de édesapja Ma­gyar Imre tüntető szívélyességgel hívta meg házába fiának emig­rá­ci­óból hazatérő egykori barátját. Szabadkai házának egész első eme­le­tét a költő rendelkezésére bocsátotta. Az eset azért váltott ki rendkívüli cso­dálkozást a városban, mert a vendéglátó Magyar Imrét olyan em­ber­nek ismerték, aki soha senkinek semmiféle kedvezményt vagy aján­dé­kot nem adott.

      Ám Hiadornak mindent megtett!

      A költő életrajzában, közeledve az újbóli nyilvános szereplések dá­tu­mához, 1861-hez, célszerű generálisan megvizsgálni Jámbor Pál po­li­tikai elveit és programját. E körülménynek azért tulajdonítunk igen fon­tos jelentőséget, mert – véleményünk szerint – a politikai né­zet­­azo­nos­ság hozta össze az eddig egymásnak idegen két embert: Ma­dách Im­rét és Jámbor Pált.

      Jámbor Pál politikai hitvallását verseinek bemutatott sze­mel­vé­nye­i­ből 1848–49 történelmi korszakára, módunk volt megismerni. Ezek az el­vek, a forradalom és Magyarország önálló fejlődésének és ál­lami éle­tének megítélése tekintetében, az emigráció éveiben alap­ve­tő­en nem változtak, csupán módszereikben finomodtak, azon reáli­sabb po­­li­ti­kai és diplomáciai érzékeléskészséggel, amelyre Jámbor Pál nyu­­gat-eu­rópai tartózkodása során tett szert.

      Jámbor Pál politikai elveit és elképzeléseit összegyűjtve, könyv alak­­ban is megtaláljuk.

 

      Az általa képviselt és hangoztatott politikai célok csaknem min­den te­kintetben azonosak vagy nagyon közelállóak Madách szem­lé­le­té­hez.

      Így, szinte természetes, hogy a két politikus a határozat-pártiak ol­da­­lán hamar egymásra talált, és – hihetőleg még a május 28-i Ma­dách-be­széd előtt – eszme- és költőtársi érzelmek alapján, barátság ala­kult ki közöttük.

      Jámbor Pál politikai elvrendszerében a nemzeti politika meg­ha­tá­ro­­zása és alkalmazása töltötte be a központi helyet.

      „Mit értünk nemzeti politika alatt? – kérdi a Politikai dol­go­za­tok­ban – Nemzeti öntudatot honn; nemzeti hatalmat és nemzeti befolyást künn…”

      „A megyében és községekben önkormányzatot…”

      „Nemzeti politika alatt értem a felsőház átalakítását a vagyon, ér­tel­­miség, a hazai érdem alapján.”

 

      „A születés szerencse, de nem nyújthat jogot.”

      „Nemzeti politika alatt értek

      — nemzeti színházat,

      — olvasó köröket,

      — hazai versenyt minden téren,

      — a képesség uralmát,

      — legalább 15 állandó színházat.”

      „A nemzeti politika legerősebb alapköve a szabadság.”

      „Szabadság a törvényhozó teremben.”

      „Szabadság a bírónak.”

      „A kormány szerepe a felügyelőé, a bíró a nemzet.”

      „A nemzeti politika alapja a munka.”

      „A nemzeti politika másik alapja a népnevelés.”

      E program keretében jó könyvek kiadását és a korszerű ismerete­ket nyúj­tó oktatás megszervezését várja.

      A nemzeti politika másik elengedhetetlen feltételét Jámbor Pál a hon­védelem, az önálló hadsereg létrehozásában látja:

      „Bár meg vagyok győződve, hogy jövőre a hazát inkább a szellem fegy­verével lehet fenntartani, mint szuronnyal; mindamellett Európa je­len helyzetében, hol az államokat nem a kölcsönös bizalom, hanem a köl­csönös félelem tartja fenn: szuronyerdő is szükséges.”

      „Ma a halál mezejét is a tudomány népesíti be.”

      Jámbor Pál kiemelt hangsúllyal említi politikai nézetei sorában a nem­zetiségek iránt tanúsítandó politikát:

      „A nemzeti politika zárköve, a nemzetiségek kibékítése.”

      Személyesen is átélt történelmi tapasztalat alakította ki Jámbor Pál vé­leményét a nemzetiségi kérdés megegyezéses alapon lehetséges ke­ze­léséről.

      De, az ország közjogi helyzetét illetően nem látott lehetőséget sem­mi­féle alkudozásra. Elutasította a februári pátens rendelkezéseit, Ma­gyar­ország bekényszerítését a birodalmi tanácsba.

      Az ország „a birodalmi tanácsba soha nem megy” … „visszamen­ni 47-re annyi volna, mint megállítani a nemzetet – megállítani, mint Jo­­zsue a napot.”

      A Napot azonban nem lehetett megállítani. Az országgyűlés ösz­sze­hí­vását – az udvar szándékai, intrikái és a februári pátens ellenére – sem tudták tovább odázni.
      1861. április 6-án megnyílt az országgyűlés. A felsőházi küldöttek a Lloyd-palotában, az alsóházi képviselők a múzeum nagytermében ülé­seztek.14 E helyszínen találkozott először Madách Imre Jámbor Pál­lal.

 

      A két költő feltehetően az országgyűlés vízválasztójának kér­dé­sé­ben, a felirati vagy határozati állásfoglalásban került egymáshoz kö­zel. En­nek alapján hihető, hogy Madách már április hónapban vagy má­­jus elején felkérte Jámbort, hogy mutassa be őt Arany Jánosnak.

      De miért választotta Madách Arany Jánost, mikor egy országos hí­rű és kitűnő szellemi képességű, világlátott költővel a politikai pá­lyán meg­ismerkedett és benne eszmetársra is talált?

      Talán, mert Szontagh Pál, a Tragédia első olvasója15 javasolta Arany János személyét?

 

      Szontagh javaslatát valószínűleg a Toldi írója iránti, hódolatnak is be­illő érzése sugalmazta, de a következetes ragaszkodást Arany Já­nos­hoz – nézetünk szerint – nem Szontagh vagy Madách egyéni ér­zel­me, ha­nem Nógrád vármegyének Arany Jánoshoz fűződő kap­cso­la­ta vál­tot­ta ki.

      Arany János és Nógrád megye e viszonyát új elemként sorolhatjuk be az Arany–Madách kapcsolat körébe, amely végül is meghatározó­vá vált Az ember tragédiája sorsában.

      Nógrád vármegye Bizottmánya 1861. január 9-én az alábbi ha­tá­ro­za­tot hozta:

      „Tiszteletbeli főjegyzői hivatalra Arany János jelentetett ki – öröm­mel ragadván e' megye választó közönsége az alkalmat a' ma­gyar nem­zetiség és költészet kitűnő jelese 's az irodalom körül szer­zett hal­ha­tatlan érdemei iránt közelismerésként bizonyíthatni – Arany Já­nos tisz­teletbeli főjegyzőnek közfelkiáltással megválasztatott.”

      Jámbor Pál, aki személyes ismerőse volt Arany Jánosnak, szívesen tel­­jesítette Madách kérését. „Hogy azt* Szontagh vagy Jámbor Pál vit­­te volna Arany Jánoshoz, ez állítás a tévedések makacsságával tart­ja ma­gát” – írta a kézirat bemutatásának a köztudatban élő változa­ta­i­ról Voi­novich Géza.

 

     *t. i. a kéziratot

 

      Jámbor Pál Arany lakására kísérte el Madáchot, ahol „Arany át­vet­­te a drámát az ismeretlen költőtől, ki őszinte véleményét kérte s az
egész látogatás alatt keveset beszélt.

      Néhány nap múlva bele is nézett a műbe, de mindjárt az első je­le­net­nél félbehagyta.”

 

      Madách szerint, amint ez Nagy Ivánhoz intézett leveléből kiderül, Arany „holnapokig feléje sem nézett” a kéziratnak, „míg Jámbor Pál ké­résére és sürgetésére újra kézbefogta, s megtetszett neki.”

      Elképzelhető, hogy Arany János nem csupán Jámbor sürgetésére, ha­nem Madách Imre 1861. május 28-i beszéde által keltett köz­han­gu­lat és nagyfokú érdeklődés hatására vette elő ismét a költeményt.

      Fenntartások nélkül mondhatjuk tehát, hogy a költő Madáchnak a po­litikus Madách egyengette útját!

      Ahogy Jámbor Pál is a 61-ben kialakult politikai erővonalak men­tén, a határozat-párti képviselőcsoportban találta meg eszmetársként Ma­dáchot, s – feltételezésünk szerint – ezért volt hajlandó az új is­me­rő­se irodalmi sikere érdekében latba vetni tekintélyét, hogy az iro­da­lom legnagyobbja mondjon véleményt a tegnap még ismeretlen költő mű­véről, úgy Arany János érdeklődését is Madách országgyűlési po­li­ti­kai szereplése, a május 28-i beszéd fordíthatta vissza azon mű felé, me­lyet egyszer már félretett, elutasított.

 

      E feltételezés helytállóságát növeli az a körülmény, hogy Jámbor Pál­nak Arany Jánoshoz intézett második sürgető felhívása és Arany Já­nos­nak a Tragédiát legelőször remekműnek minősítő nyilatkozata – Tom­pa Mihályhoz írott levele – között csupán rövid idő telt el. Jám­bor Pál második felkérését, közvetett források alapján, 1861. augusz­tus el­ső felére tehetjük. A Tompához írott levél kelte viszont 1861. au­gusz­tus 25-e. A két eseményt elválasztó néhány nap esetleg nem elég­séges egy átgondolt, emberi sorsot és a nemzeti kultúrát meg­ha­tá­ro­zóan érin­tő, felelős bírálat elkészítésére. Ezért nem tűnik megala­po­zat­lannak az a feltételezés, hogy Arany János nem Jámbor Pál sür­ge­tő, második fel­ké­résére kezdett hozzá újólag a Tragédia olvasásához, ha­nem ezt meg­e­lőzően, mikor politikai szereplése révén Az ember tra­gédiájának írója fel­keltette érdeklődését. A Tragédia végleges szövegének kialakulását eredményező Jám­bor-féle közreműködés egyes eseményeinek időrendjét, vonatkozó ada­tok hiánya miatt, csak az áttekintésünkben alkalmazott hoz­zá­ve­tő­le­ges pontossággal – olykor következtetésekkel – lehetett meg­ál­la­pí­ta­ni. Mindez azonban lényegesen nem módosítja az 1861. április ele­jé­től au­gusztus végéig tartó időszakban kialakult Ma­dách–Jámbor– Arany vi­szony és barátság történéseinek lényegét.

 

      Madách–Jámbor–Arany gyorsan létrejött, nemzeti kultúránk szá­má­­ra oly jelentős eredménnyel járó barátsága – Madách korai halála mi­­att – csak rövid utóéletben folytatódott.

      Jámbor Pált – noha tanári képesítéssel nem rendelkezett – a sza­bad­­kai főgimnázium igazgatójává választották meg. A 48-as hőst, a nem­­zeti költőt köszöntötték ezzel.

      Ő volt Hiador, az első valódi költő, akivel a szárnyát bontogató Kosz­tolányi Dezső személyesen találkozott.

      Szabadkai kortársai közül többen úgy tudták, hogy Madách Imre „el­sőnek neki adta át olvasás és bírálat céljából Az ember tra­gé­di­á­ját.”

      Maga Jámbor Pál Az ember tragédiája körül tett szolgálatairól so­ha nem beszélt. Még 1864-ben megjelent Irodalomtörténetében sem tett róla említést.

      Miután 1861. augusztusában az országgyűlést feloszlatták, Jámbor Pál nem találkozott többé Madách Imrével.

 

      A szabadkai gimnázium igazgatói tisztét két évtizeden keresztül vi­sel­te. 1882-ben vonult nyugdíjba. Közben, 1871-ben kilépett az egy­há­zi rendből.

      1897. április 14-én hunyt el Szabadkán.

      Az ember tragédiájának sorsát és végleges alakját leginkább meg­ha­tározó harmadik személynek, Arany Jánosnak Madách iránti, 1861-ben indult barátsága, a szó szoros értelmében a „sírig tartott.”

 

      Hogy mivé alakult a hivatalos és nagyon rosszul induló műbírálói el­járás, azt legbeszédesebben két dokumentum tárja elő:

      Az egyik Arany Jánosnak 1861. szeptember 12-én Madách Im­ré­hez írott levele:

      „Az Ember Tragédiája úgy conceptióban, mint compositióban igen je­les mű […] fogadja leghőbb üdvözletemet a gyönyörért, melyet ne­kem műve által okozott, a fényért, melyre költészetünket deríteni hi­vat­va van.”

 

      A másik okmány a Kisfaludy Társaságnak 1861-ből származó tit­ká­ri jelentése:

      „A Kisfaludy Társaság fennállása legelső évtizedében oly sze­ren­csés volt, hogy egy addig ismeretlen költői nagyságot, hogy Toldi szer­ző­jét mutathatta be a hazának, ne tekintsük-e kedvező jelül, hogy a Tár­saságnak most, újjászületése legelső évében hasonló szerencse ju­tott s az Ember tragédiája szerzőjében egy eddig szintén ismeretlen köl­tői nagyságot mutathat be.”

      A kritikusból őszinte barát lett, akit Madách el nem mulasztott meg­látogatni, ha Pestre vitt az útja. E látogatásokat Arany János 1862. au­gusztusában, a szliácsi gyógyfürdőre utaztában viszonozta is. A Vác­ra vonattal érkező Arany János elé Madách küldött hintót, amely Cseszt­vére vitte, ahol találkoztak, majd másnap utaztak tovább Al­só­sztre­govára.

      Két örömteli napot töltött Arany János Sztregován. Többet a ter­ve­zett­nél, mivel az uradalmi kovács – talán csak kegyes hazugság folytán – annyira berúgott, hogy képtelen volt előkészíteni az útra a lovakat és ko­csit.

 

      Kárpótlásként azonban Madách egészen Szliácsig kísérte ven­dé­gét.

      Tanulmányunkban említettük, hogy Nógrád vármegye részéről kü­lön­leges tisztelet és elismerés nyilvánult meg a Toldi írója iránt, ami­kor 1861-ben a törvényhatóság tiszteletbeli főjegyzővé választotta. E vi­szonyt Arany János szolgálata – Az ember tragédiájának az iro­da­lom­ba történő bevezetésével – tovább mélyítette és barátivá alakí­tot­ta. 1861 emléke munkálhatott azon megyei határozatokban is, mely­ben Nóg­rád részvétét fejezte ki Arany János özvegyének, s a köl­tőről, mint saját halottjáról emlékezett meg 1882-ben és egy esz­ten­dővel ké­sőbb Arany-szobor felállítását javasolta a Nógrádi Köz­gyű­lés.

 

      Az 1861-es esztendő eseménydús krónikájából azokat a tör­té­né­se­ket követtük nyomon, melyek – 1848 iránt elkötelezett három magyar köl­­tő együttműködése nyomán – Az ember tragédiájának utat nyi­tot­tak a halhatatlanság felé.

 

   Krizsán László